NYITÓ

15nov

Az oldal egy különleges utazásra hívja a Kedves Látogatót. Egy olyan vidékre kalauzol el, amely természeti értékeivel ma is hívogat, hiszen a vadregényes Dráva két oldalán látható számtalan különlegességet nem szabad kihagynia senkinek, aki kíváncsi a Kárpát-medence ezen zugára. Nem volt ez másképp évszázadokkal ezelőtt sem, ugyanis a korabeli források szintén megemlítették e föld bőségét. Oláh Miklós Hungária című művében termékeny földű és jó borban bővelkedő vidéknek írta le Pécs környékét, ám ez igaz volt a Szerémségtől egészen a Muraközig elnyúló tájra is. A gazdagságnak köszönhetően gyönyörű városok születtek, amelyekben kifinomult ízlésű nemesek, gazdag polgárok és tanult egyházi emberek élték mindennapjaikat. Nekik köszönhetően számtalan nemesi kúria, templom, iskola, kolostor és kápolna állt a Dráva két oldalán, amelyek gótikus és reneszánsz stílusjegyeikkel szinte itáliai hangulatot árasztottak. Egymást érték a testi felfrissülést nyújtó fürdők és a lelki nyugalmat kínáló kegyhelyek, ahol egy-egy népszerű szent közbenjárását kérhették a jámbor zarándokok. Az utakat benépesítették a kereskedők, a diákok és a gyakori követségek, hiszen Budáról erre vezetett az út a távoli Itáliába. A réveknél hatalmas marhacsordákat hajtottak nyugat felé, míg az ellenkező irányban posztóval és kerámiaedényekkel megrakott szekerek haladtak.
Történetünk keleten Újlak városánál, a Szerémségben kezdődik, majd a történelmi Baranya vármegyében folytatódik. Ezt követi a Drávától északra Somogy és Zala megye déli sávja, míg a folyótól délre Pozsega, majd a középkori Szlavóniához tartozó Verőce, Kőrös és Varasd vadregényes vidékein kalandozunk. Az Európa vezető hatalmai közé tartozó Magyar Királyság legvirágzóbb vidéke volt ez a kétszázhatvan kilométer hosszúságú Dráva menti sáv.

rajzszigetvar

A múlt nyomában

Ma azonban már csak halvány nyomai láthatók a hajdani gazdagságnak. A 16. századi oszmán-magyar várháborúk szinte teljesen megsemmisítették ezt a vidéket. A táj képe alig negyven év alatt, 1526–1566 között jelentősen megváltozott. Paloták helyett várak, templomok helyett dzsámik, a szentek sírjai helyett türbék épültek az Oszmán Birodalom által bekebelezett területeken, míg a keresztény kézen maradt nyugati részeken egyre hatalmasabb erődítmények őrizték a határokat. A magyar, német és latin beszédet felváltotta a Balkán-félsziget majd’ mindegyik délszláv nyelvjárása, megváltoztak az emberi arcok, a ruhák és a szokások. A két világbirodalom közé szorult területet egyedül a háború kötötte össze, ugyanis egy falu sem lehetett biztonságban a fosztogató katonáktól a határ két oldalán. Elterjedt az erőszak kultúrája, és a térség elmerült a Balkán tengerében, amelyből csak szigetszerűen meredeztek ki a hajdani keresztény világ mementói, néhány várrom, átépített kolostor és szerencsésen fennmaradt templom. Ehhez társultak az új világ jelképei, a Drávát átszelő eszéki híd, egy-két dzsámi és türbe. Ezeket is belepte az évszázadok pora, így a 21. század elején nem könnyű feladat megtalálni a rég letűnt világ nyomait. A szigetvári ostrom 450. évfordulóján azonban nem haszontalan bejárni ezeket az emlékeket, és elképzelni ezt a még romjaiban is gyönyörű, hajdanvolt világot.